Egy elválás margójára

Kedvesem!

Nagyon hosszú ideig tipródtam magamban, mit tegyek. Két éve kínlódom, azóta, hogy szinte szóba sem állunk egymással. Egy évig tartott, mire kimondtam magamban, hogy el kell válnom Tőled.

Nem volt könnyű a döntés, de nem volt könnyű az az év sem. Elképzelhetetlen volt, hogy elváljak Tőled, de lagalább ennyire elképzelhetetlen volt az is, hogy mi ketten minőségi, érzelmi közösségben élhetünk valaha is.

Ahogy közeledett az ősz vége, úgy távolodtam Tőled, és úgy éreztem, teljesen fölösleges vagyok a Te számodra én is. Már november volt, amikor arra döbbentem rá, hogy mindjárt ötven éves leszek és egy érzelemmentes, inkább csak indulatokkal – fékezett indulatokkal – terhelt, de különben közömbös életközösségben élünk.

Megrémültem. Megijedtem attól, hogy ez így marad örökre, és mi itt maradunk ebben a látszatházasságban öregkorunkig. Addig, amikor már segítségre lesz szükség a fürdéshez, az öltözéshez. És addig hány év van még hátra, amit örömtelenül, sőt állandó feszültségben, hiábavalóan töltünk el.

November végén, Karácsony közeledtével egyre erősebb volt bennem a vágy arra, hogy véget vessek ennek az elviselhetetlen helyzetnek.

Számomra a Házasság érzelmi közösséget jelent. Két ember egymás iránt érzett szeretetét. Nem szerelemre vágyom, nem romantikára, de szeretetre, kedves szóra, egymásra mosolygásra igenis vágyom. Viccelődésre, apró érintésekre, ölelésekre igenis vágyom. Odafigyelésre, elfogadásra, gondoskodó szeretetre igenis vágyom. És őszintén vágyom arra, hogy mindezt viszonozhassam.

Egyenrangú félként, boldog párkapcsolatra vágyom. Olyanra, ahol én is és a párom is önmagunkban is teljes egészként élünk, teljes szabadságban, mégis egymáshoz tartozva.

Tudtunk-e mi ketten így, teljes felelősséggel, őszintén, egymást elfogadva szeretni, és összetartozni? Őszintén kerestem a választ hónapokon keresztül, míg november végén kimondtam magamban, hogy sajnos nem. Te is felnőtt lettél valahogy, meg én is, de nem együtt lettünk felnőttek.

Nagyon szerettelek.

Amikor, kettőnk közül elsőként Te, felismerve, hogy nem mennek rendben a dolgaink, megpróbáltál kilépni a házasság kötöttségéből, azt hittem, belehalok. Bármit megtettem volna, hogy visszatartsalak, és nagyon kemény évet hagytam a hátam mögött.

Utána azt hittem, minden jó lesz, de már be kell látnunk – Neked is, nekem is – hogy valamiért nem működik. Egyszerűen csak mások vagyunk. Nem jobbak és nem rosszabbak egymásnál, de nagyon mások.

December elején úgy döntöttem, karácsony után megmondom Neked, hogy elválok Tőled. Nem azért, mert mással akarok élni, hanem azért, mert a saját életemet akarom élni.

Biztos vagyok abban, hogy Te is felismerted már, hogy nem jó nekünk együtt, de én vakmerőbb vagyok, könnyebben megyek fejjel a falnak. Tudom, hogy így van, bár felelőtlen nem vagyok, ami abból is látszik, hogy az első gondolatot két év kétség és töprengés követte, mire döntést hoztam.

Minden jó volt úgy, ahogy volt, de már másképp kell élnem. Hidd el, Neked is. Nem akarlak vádolni, és nem szeretnék mentegetőzni sem. Sok mindent lehet kierőszakolni, sok mindent lehet megszerezni, de a kihűlt érzelmeket nem lehet erőszakkal visszahozni.

Én már nem érzem jól magam a kapcsolatunkban, főleg azért, mert kihűlt, szép lassan elhidegültem Tőled, és már Te sem igényelsz engem. Nem hiányzom Neked, és ezt úgy mondom Neked, minden indulat nélkül, mint egy tényt.

Talán hiányzik a kép, amikor a feleséged süt-főz, gyereket nevel, megmasszíroz, de vajon hiányzik-e az Ember – vagyis ÉN – amikor erre gondolsz? Ha a családodra gondolsz, én hol vagyok? Nem arra gondolok, aki a fenti képben tesz-vesz, hanem arra, aki valójában vagyok. Aki ír, mert fontos neki, varrogat, mert alkotni akar, rajzol, fest, aki elmélázik a napsütötte udvaron a csendben, és hallgatja a madárdalt, és összerezzen, ha bekapcsolod a zenét – jó hangosra.

Hol vagyok ÉN a Te világodban? Szereted-e a gondolataimat? Megérted-e a vágyaimat? Érdekel-e a véleményem? Fontosnak tartod-e, hogy megfogd a kezem, átölelj, rám nevess, szeretgess? Ugye nem? Talán annyira nem, hogy végig sem olvasod ezt az írást.

Nem azért írtam le mindezeket, hogy vádoljalak bármivel is, hiszen én pont így nem talállak Téged a saját lelkemben.

Mindössze annyi a különbség, hogy én szembenéztem a valósággal, és ki mertem mondani, hogy mi már nem vagyunk egy pár.

Hidd el, ha elgondolkodsz ezen, Te is meg fogod tapasztalni, hogy igazam van. Nem rám vágysz, de vágysz valakire. Ha együtt maradnánk, boldogtalanok lennénk életünk végéig.

Ha különválunk, esélyt adunk magunknak a boldogságra, és még az is lehet, hogy éppen egymásban találjuk meg újra a boldogságot. Ahhoz azonban az kell, hogy mindketten továbbfejlődjünk, és talán eljön majd az a pillanat, amikor újra szeretni tudjuk egymást.

A közös gyerekeink és huszon-év összeköt Veled, a lelkemben kitörölhetetlenül élni fogsz, amíg én élek, de már csak múltunk van, jelenünk nincs.

A jövőt pedig még csak most kezdjük el írni.